A magyarországi protestánsok a XVII—XVIII. század fordulóján voltak történel­mük mélypontján. Lélekszám tekintetében ekkor még felülhaladták ugyan a katoliku­sokat, de gyülekezeteik száma az 1608-tól, főként az 1670-től szakadatlanul folyt erősza­kos templomfoglalások következtében ezidőtájt süllyedt a legalacsonyabbra. A század­fordulón a protestánsok megsemmisülése feltartóztathatatlannak látszott. A klérus és a dinasztia egyesült hatalmát a protestantizmus, mint vallási és politikai ellenfél végleges megsemmisítésében sem törvény, sem politikai tekintet nem gátolta és nem mérsékelte.

A Rákóczi-szabadságharc korszakalkotó fordulatot hozott az ellenreformáció s ezen belül a templomfoglalások jellegében és menetében. Leverettetése ellenére is a szabadságharc hozta létre azt a helyzetet, hogy a klérus változatlan törekvését: a protestánsok kiirtását, az uralkodó mérsékelni kényszerült, előbb az ország konszo­lidációja, majd az uralkodóház érdekei (Pragmatica Sanctio) miatt, később pedig a birodalomra mind hátrányosabb külpolitikai helyzet következtében.

Hozzávetőlegesen 600-ra tehető a szabadságharc alatt újjáéledt evangélikus és református eklézsiák száma. Az eklézsiális birtokállománynak ez a rendkívül nagy­méretű növekedése, ha messze alatta maradt is az 1608 és 1703 közt elvett templomok számának, s még az 1670-től elfoglaltak összegét sem érte el, arra mégis elegendő volt, hogy fedezze, sőt meghaladja azt a templomveszteséget, amely 1703—1781 között állott elő. A Rákóczi-szabadságharc juttatta a protestánsokat abba a viszonylagosan kedvező helyzetbe, hogy a kiirtásukra és a Regnum Marianum megvalósítására törő klérussal vívott élet-halálküzdelmük XVIII. századi második szakaszából nem foly­ton növekvő templomveszteséggel, hanem az 1703-as állapothoz viszonyítva mintegy másfélszáz körüli töblettel kerüljenek ki.

A teljes tartalom a csatolt állományban letölthető.